Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.
Összel, mikor a hervadás leszáll,
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.
És tavasszal, mikor a holt mezökre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél.
Nálunk akkor is búsak a lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol,
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...
Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg..
Erdélyi fák között, én nem tudom
miért, de kétszer hullanak a falevelek...
Jönnek!
A völgyek vándora
Hányszor hittem: hazám a fény
hazája,
s a völgyek szürke rabja nem vagyok,
völgy vándorát a hegyek csókja várja
és utam egyre feljebb kanyarog.
S ó, ti kegyetlen rózsaszín hegyek,
gyönge-elém hányszor emeltetek
hajnal-pompában búskomor falat!
S az utam völgy, ezerszer völgy maradt.
Most este van.
Nem látom már az utat:
hátha most a hegyre fölvezet?
Hátha holnap könyörül a távol,
s kanyargós úton nyújt testvér-kezet,
szelek dalolnak: "messzeföldi vándor
rokon-karokba visszaérkezett!"
Virrad.
A völgyek csoda-váró rabja
távol hegyekre bízva feltekint...
De útja völgy, jaj völgy maradt megint.
Csak csendesen
Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halkan, nagyon csendesen.
Amerre járunk,
ne rezzenjen egy kis levél se meg,
ma lelkem olyan mint a tó:
legkisebb rezzenéstől megremeg.
Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár,
a Csend harmóniája
ott megint a lelkünkbe talál.
Gyere velem...
csak szótlanul, csak csendesen,
csak csendesen...
Sóhaj
Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.
Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.
Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.
Bajor erdőkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek
s jó szél szárnyán elszállnak haza.
(Bajorerdő, 1946) Wass Albert
Talán
Talán egy könyvben vagyok
egy betű.
Talán egy szó.
Talán egy költemény.
Mit tudom én.
Csak azt tudom,
hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,
mit kiolvas belőlem valaki,
ha letette a tollat.
Dal
Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt...
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;
Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed...
beléje néztem: vissza-vissza nézett...
és bíztatott és kérdezett...
Szellõt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen...
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.
Erdélyi hitvallás
Uram, én
hiszek Tebenned, egy örök Istenben,
és hiszem azt, hogy igazságos vagy,
bár emberi elmémmel megérteni nem tudom
igazságodnak szörnyű módszerét.
Hiszek jóságodban is,
bár szemem csak gonoszat lát,
amikor Erdély felé tekint.
Mint Szent Fiadat hajdani időben,
ma népemet feszítik keresztre
az istenkáromló gonoszak.
Júdások árulják el naponta,
rongyain martalócok osztozkodnak,
s a Nyugat farizeusai szemforgatva fordulnak
másfelé, hogy kínjait ne lássák.
Szeretlek, Uram-Isten, a Szentírás parancsa
és hitem kívánsága szerint,
de szeretem a népemet is, Uram,
szegény elesett erdélyi magyar népemet,
s bocsáss meg nekem, Uram,
ha népem felé ma hangosabb, fájóbb,
lelkesebb és türelmetlenebb bennem
ez a szeretet talán, mint Tefeléd.
De lám, Te hatalmas vagy, uram,
mindeneknél hatalmasabb,
míg ők szegény bús erdélyi véreim véresen
és mezítelenül fetrengnek a világod porában,
mindenkitől elhagyottan,
s bizony őnékik ma nagyobb szükségük van
az én szeretetemre, mint Teneked,
ki Minden Világok Ura vagy.
Azt is tudom, Uram,
hogy minden ember egyforma Teelőtted,
bármilyen nyelven imádkozzon is,
vagy káromoljon. Bevallom azonban,
hogy az én szívemben elfogultság lakozik,
és ma csak az testvérem
nekem ezen a földön, aki magyar,
s ez mindaddig így lészen,
míg a magyar a világmindenség
legtestvértelenebb népe,
míg minden csizma a magyart rúgja,
mindenki a magyart tapossa,
addig, Uram, bocsásd meg bűnömet,
más testvérem nekem
nem lehet ezen a földön!
Én kell pótoljam azt,
amit mások megtagadnak tőle.
Kiknek szemét kiszúrták,
azoknak én adok szemet.
Kiknek kezét béklyóba kötözték,
azoknak én adok kezet.
Kiknek nyelvét kivágták a gonoszak,
azok helyett ma én vagyok a hörgés,
a segélykiáltás, a zokogó szó, átok és imádság,
ez ma mind én vagyok!
Köszönöm, Uram, hogy kimentettél
a pokolból és szabad földre irányítottad
tévelygő lábamat.
Köszönöm jóságodat, köszönöm.
Igazi, égig fölcsengő háladalt azonban
csak akkor hallasz éntőlem, Uram,
amikor rab népemen megkönyörülsz
s Erdély földjére, magyarok földjére
rámosolygod szabadságod fölkelő napjának
áldásos fényét.
Legyen meg a Te akaratod, Uram.
De alázatos szívvel megkérlek nagyon:
legyen már egyszer a Te akaratod jó
a magyarnak, áldás, békesség,
szabadság, öröm!
S legyen már végre egyszer valóban
Tied az ország, s ne a gonoszaké,
Tied a hatalom, s ne a másokat sárba tipróké,
mert bizony, Uram, mindaddig,
amíg ez meg nem történik,
nehéz lesz elhinnünk,
hogy Tied a dicsőség, örökkön-örökké..
Ámen
Üzenet haza
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincs ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska is rágja le vetését,
ha vakond túrja is gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszon,
Újra erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem habarccsal és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és IstentőI való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak
kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad...
Maradnak igazak és jók,
a tiszták és békességesek,
erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz, és csak a kő marad,
de a kő marad.
